Lakner

Négy fordulat 2. - Öhöm

2014.12.08. 07:44

Nagy örömömre szolgál, hogy a Jelenkor Kiadó gondozásában már kapható Négy fordulat című könyvem, amelynek egyik bemutatója december 8-án 5 órakor lesz Budapesten a Nyugati téri Alexandra Könyvesházban - itt Ungvári Tamással beszélgetünk -, a másik pedig december 12-én 6-tól a Mozsár Kávézóban - ahol Szikra Dorottya és Pogátsa Zoltán lesznek a beszélgetőtársak. 

Addig is arra kértem néhány számomra fontos embert, hogy írjanak pár bekezdést a könyvről, illetve arról, ami annak kapcsán eszükbe jutott a rendszerváltásról, az azóta eltelt 25 évről, netán a jelenről és a jövő lehetőségeiről. Nagyon különböző személyiségekről van szó, akiknek viszonya a politikához igen eltérő volt, van és lesz, de tapasztalataim szerint mindegyikükre érdemes odafigyelni. Ferber Katalin gazdaságtörténész, Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője, Léderer András nemzetközi konfliktuskutató és Lendvai Ildikó, volt MSZP-elnök szövegeit az elkészülés sorrendjében, változtatás nélkül közlöm.

Ezúttal Ferber Katalin írását. 

Öhöm

Van, pontosabban volt egy vendéglő ifjabb koromban. Alföldinek hívták. AZ ELTE Jogi Karának épületével éppen szemben. Mindig meleg volt a tepertős pogácsa. A sör is jó volt. Olykor alig lehetett helyet kapni. Sokan jártunk oda, gyakran az asztaloknál ülőkből a majdani gazdaság- és pénzügypolitika jeles szereplőit is össze lehetett rakni, legalább gondolatban. No már akinek kedve, ideje és energiája volt vacsora közben képzelődni.

Érdekes ételek voltak az Alföldi étlapján.Például az öhöm. Mielőtt megnyílt az Alföldi, én ezt a szót nem is ismertem, legfeljebb hümmögésként. Fogalmam sem volt arról, hogy ez egy étel neve. Paprikáskrumpli lebbencstésztával. Körülbelül azt az élményt nyújtja, mintha kimérten és megfontoltan egy zacskó sódert nyelne az ember. Sörrel könnyebben csúszik, így sokáig észre sem veszi a kedves vendég, hogy a vacsora után már felállnia sem érdemes. Úgyis eldőlne.

Nem hiszem, hogy az öhöm nevű ételnek van idegennyelvű megfelelője, bár hozzáértők szükség esetén egészen biztosan találnának egyet a slambucon kívül.

Pedig én nem akarok ételekről, így az öhömről sem írni. Pontosabban, nem az öhömről akarok írni. Hanem arról, hogy 1989 nyara a megrendítő és mélységesen felkavaró újratemetési ünnepség után valami szívós, csendes magánüggyé vált az országban. Holott talán semmi sem volt 1945 tavasza óta ennyire közügy mint ez. Persze, írhatnék 1956 októberét is, de az egy másik történet lenne.

Mindent megőriztünk. Mindent átmentettünk. Mindent átvittünk. Az átmenet békés jellege. Mily büszkék is voltunk erre, évekig. Még Antall József egykori miniszterelnök keserű megjegyzése sem tudott bennünket ráébreszteni a bajok lényegére. Antall azóta gyakran idézett bon mot-ja. Hja kérem, tetszettek volna forradalmat csinálni! Több mint két évtizednek kellett eltelnie ahhoz hogy egyre többen megértétsük, mit is mondott ő valójában.

Előttem Lakner Zoltán Négy Fordulat című új könyve. Az alcíme, Baloldali útkeresés. Nem vagyok politológus. Politikai szakértő sem. Egyetlen pártnak sem voltam sohasem a tagja. Ez természetesen a mai magyar társadalomban semmire sem mentség. Sőt.

Lakner Zoltán megejtő frissességgel és bölcsességgel állítja szembe a biztonság és a szabadság igényét 1989-ben, mely ma már mindannyian tudjuk, egymást kizáró ellentétpárrá vált. Sőt, mint könyvéből kiderül, sem a biztonság, sem a szabadság nem valósult meg. Illetve olykor az egyik, olykor a másik, de a társadalom elsöprő többségének egyszerre mindkettőben soha sem volt része.

Mivel nem értek a politikatudományhoz, hiszen  gazdaságtörténész vagyok, arra kényszerülök (Lakner Zoltán tudtával és beleegyezésével) hogy az ő könyvében alig, vagy egyáltalán nem szereplő szempontok közül néhányat itt felvessek. Hátha ezek hozzásegítenek mindannyiunkat, olvasókat, szerzőket, hogy újabb kérdéseket tudjunk megfogalmazni. Hajdani egyetemi tanáraim egyike biztatott ezzel: aki jó kérdést tesz fel, az a jó válasznak legalább egy részét már ismeri.

###

Magyarországon a nyolcvanas évektől kezdődően komoly gazdasági és pénzügyi átalakítások és átalakulások kezdődtek. Kétségtelen hogy ez egyszerre volt belső és külső kényszerítő körülmények következménye, de ezek a változások úgy indultak meg, hogy szó sem volt rendszerváltásról. Elegendő a kétszintű bankrendszer koncepciójára, a Nemzetközi Valutaalap által “javasolt” új adórendszer bevezetésére, vagy akár a reformközgazdászok “liberalizálási” javaslataira utalni. Paradox ugyan, de éppen ennek köszönhető, hogy a liberalizált (a nyugati szóhasználatban “felpuhított") egypártrendszer vált a térségben a leggyorsabban, s a leginkább fogékonnyá azokra a nyugati javaslatokra, tanácsadó testületek és a gazdaság egészét “értékbecslőként” felmérő auditáló cégek hadseregére, melyeknek nagyrészt köszönhető, hogy a gazdasági és pénzügyi rendszerváltás békében lezajlott, s egyetlen csepp vér sem folyt, legfeljebb a kilyukadt zoknik stoppolása közben.

Minden nagyszerűen alakult. Magyarország, mint a térség rendszerváltásainak sereghajtója. A kilencvenes évek szinte modellértékű jogszabályai. A piacgazdaság megteremtése. Politikai szabadság gazdasági nélkül. Harminc százalék feletti infláció és ugyanekkora arányú munkanélküliségi ráta. Gyors elszegényedés, még sebesebb meggazdagodás. Lélektelen átalakítás, lelkes igenlése az újnak, vagyis a kapitalizmusnak.

Szűkölő rettegés a holnaptól, a tervezés nevetségessé tétele, a hosszútávú stratégiák mélységes lenézése.

Az ország csaknem három évtized alatt legalább három súlyos fizetésképtelenségi válsága.

A társadalom csaknem felének reménytelen helyzetbe kerülése.

Sereghajtóból szégyenletes lecsúszás majd az erre álságos büszkélkedés.

Látom és értem is hogy a 2010 óta újra hatalomra került politikai garnitúrát kellene most elemeznem, bírálnom, s ötödik éve tartó kormányzásának rettenetes következményeit elemeznem. Nem tehetem, mert egyetértve (a mások által sokat bírált) fiatal tüntetésszervezőkkel,  a jelenlegi állapotok közvetlenül az elmúlt két és fél évtized kontinuitásának következményei.

Mi minden nem változott egy negyedszázad alatt Magyarországon? Nem változott az állam intézményeihez való viszony. A civil kurázsi legfontosabb bizonyítéka az állam bármely intézkedésével való szembeállás és annak kijátszása. Az 1989-ben még újnak számító politikai csoportosulások és pártok jól körülírható és bizonyítható elhatárolódása a társadalom elsöprő többségétől: ez ugyanaz a gyakorlat, melyet az MSZMP folytatott a magyar társadalomban, de négy évtized kudarcai és próbálkozásai némileg megtanították a felső vezetést arra, hogy hatalmuk meg-és fenntarthatatlan ha képtelenek a tanulásra és a fejlődésre.

Minden politikai párt 1989 óta az MSZMP gyakorlatát tekintette saját szocializációs mintájának, olyannyira, hogy még a hajdanvolt ellenzék sem tett mást, mint megismételte inverz módon mindazt, amit az egykori MSZMP gyakorlatában bírált. (Oly módon lehet ezt leginkább elképzelnie annak aki ma mindössze húsz éves, hogy odaáll a tükör elé, kinyújtja a bal kezét, s a jobbat látja a tükörben.)

Lássuk be, semmire sem volt társadalmilag megvitatható koncepció. Magyarország olyannyira élvonalbeli volt 1988-ban (egy újabb fizetésképtelenségi válság küszöbén) a térségben, hogy elegendő volt néhány száz embernek megvitatnia zárt ajtók mögött, mit és hogyan is kell tenni annak érdekében, hogy az ország is bekerüljön a kapitalizálódó országok közé.

A spontán privatizációtól (melyet a reformközgazdászok némelyike az akkor már korszerű Pénzügykutató Részvénytársaság tagjaként végzett) azokra a vállalatvezetőkre és menedzserekre bízta az átalakításokat, akiknek elképesztő rutinjuk, s így jelentős befolyásuk volt akár az ország gazdaságpolitikájának módosítása terén is. Egy pillanatig nem haboztak ezek a menedzserek, vállalatvezetők, hogy továbbra is saját érdekeiket védve semmibe vegyék saját dolgozóik szempontjait, vagy akár minimális szociális érzékenységet tanúsítsanak. Ennyiben valóban a hazai viszonyok voltak talán a leginkább alkalmasak arra, hogy a Kék Szalag Bizottság javaslataitól a Price and Waterhouse vállalati értékbecslésén át a Világbank felsőoktatási reformjavaslatáig nálunk semmi se ütközzön semmiféle ellenállásba.

Azt hittük tudjuk, azt hittük merjük, s azt hittük meg is valósítjuk. Nem tudtuk, de mertük, s ami megvalósult, az már nem a kilencvenes évek válsága (az átmenet válsága) hanem a teljes szétesés veszélye.

Itt toporog a küszöbön.

Már a szavaktól is félnünk kell. Új nyelvet nem tudunk alkotni, de új kifejezéseket talán. Nem bal és jobb, hanem haladó és konzervatív. Nem nemzeti és hazafiatlan, hanem tudatos és menekülő. Nem feltétlenül ma, nem feltétlenül jövő héten. Abban azonban biztos vagyok, én, a két évtizede hazátlan bitang, hogy minden működésképtelenné vált, ami korábban működött. A szavak is.

Rettenetes lenne, de nagy a veszélye, hogy már csak a szavak nélküli tettek maradnak.

Az öhöm nevű ételt egyszerű elkészíteni. Olcsó a hozzávalók mindegyike.

A külföldiek azonban nehezen értenék, mi is az, amit rendelnek, ha ezt választják. Egy biztos: az öhöm csak a miénk.