Kis közéleti depresszió (négy részben)

2015.01.26. 12:39

Megközelítő egyetértés sincs abban, hogy "rendszer" alatt, ha már küzdünk ellene - küzdünk ellene? - , mit kell érteni. Ez nem elméleti vita: a cselekvés alapvető irányát érintő ügyekről van szó. Olyan kérdésekről, amelyek nem oldódnak majd meg "menet közben", mert már a kezdő lépéseknél rendkívüli fontossággal bírnak. Feloldhatók, feloldandók-e egyáltalán az ellentétek? 

 

I.

Kezdeném ezt a mostani posztot talán onnan, hogy néhány olyan elemzési szempontot bocsátok előre, amelyek befolyásolják a helyzetértékelést. Olyasmikre gondolok, hogy, például, az ember nyilvánvalóan  elnézőbb azokkal, akikkel rokonszenvezik: ez befolyásolja a közéleti viták érzelmi képleteit is. Aztán, a politikáról alkotott kép többnyire benyomásokon, töredezett tudáson alapul, és ez még azokra is igaz, akik amúgy a közéleti hírek nagyfogyasztói. Ezen felül a magyar ellenzék hosszú ideje önmaga tengelye körül forog - azaz csak forogna, ha megtalálná a maga axis mundiját. Sokkal inkább jellemezhető egy olyan rezervátumba zárt politikai populációként, amelyen belül hasadások és szinte vallásossá merevedett meggyőződések keverednek az információhiánnyal. Az egymás szomszédságában élő közéleti miliők alig ismerik egymást, amit pedig tudnak a másikról, azt az ítélkezés és intrikálás "szabályai" szerint adják és gondolják tovább. 

Nyilván magamat sem menthetem fel a fentiek alól, hiszen az időm nagy részét ebben a közegben töltöm. Legfeljebb erőfeszítést tehetek, hogy e hatások alól, amennyire ez emberileg lehetséges, kivonjam magam. Hogy végképp a megengedhetetlen szubjektivitás mezejére lépjek, még azt is leírom, hogy időről időre rám tör egyfajta közéleti depresszió, ami abból táplálkozik, hogy a késhegyre menő viták mintái között alig találni olyat, amire ne ismernék rá az elmúlt évekből. Mégis, úgy fúrjuk bele magunkat az "elmúlt akárhány év", a "szabad-e zászlót hozni a tüntire", meg a "de most aztán végképp fogjunk össze" vitákba, mintha nem ezeket éltük volna át pontról pontra az elmúlt bő fél évtizedben. Nem tudom, ki hogy van vele, engem kifejezetten fáraszt ez a hiperaktív paralízis, az önismétlés és a regresszió, valamint a kritikátlan naivitás és a rosszindulatú ítélkezés keveréke. Pláne egy olyan politikai oldal - oldal? - részéről, amely amúgy az empátia és a racionalitás letéteményesének tartja önmagát.

II.

E nem is annyira rövid önterápiás bevezető után kanyarodnék rá az előválasztással és a DEKA megalakulásával kapcsolatos ügyekre. Pontosabban, a kontextus elemzésére, hiszen az események alakulása nyomon követhető volt a beszámolókban és az élő közvetítésben (a DEKA alakulására amúgy meghívást is kaptam, de nem tudtam elmenni, viszont a közvetítést majdnem teljes hosszában megnéztem).

Még annyit, háttérként, hogy bár állítom, Orbán rendszere megrendült, ebből egyelőre nem következik, hogy heteken-hónapokon belül összeomlana. Ebben amúgy nagyon szeretnék tévedni. Mégis azt hiszem, hogy például Angela Merkel nem hoz magával "selyemzsinórt" (azt amúgy is küldeni szokták), sőt inkább az várható, hogy az új görög kormány miatt aggódó Németország ismét lehetőséget ad Orbánnak arra, hogy bizonyos feltételek mellett rendezze helyzetét. Ez zajlott le 2012-ben is.

Ja, és még egy dolog. Picit komikusnak tartom a Sziriza iránti hazai lelkesedést egyes pártok részéről. Elsősorban amiatt, mert a Sziriza - amitől én nem vagyok előre elájulva, de nyugalomra inteném a szkeptikusokat is, mert van oka annak, hogy győztek - na, szóval, a Sziriza pont arra bizonyíték, amire itthon eddig mindenki alkalmatlannak bizonyult: nem a szélsőjobbról győzni az évtizedek óta hatalmon lévő elit ellen egy választáson. Lehet küldeni dísztáviratot, vagy egy másikat, de akkor tegyük már hozzá, hogy "hát igen, mi meg viszont képtelenek vagyunk ugyanerre."

Az e háttér előtt zajló hazai előválasztási és a kerekasztal-viták fő problémái abból erednek, hogy nem állnak rendelkezésre bejáratott módszerek és kialakult struktúrák az Orbán-rendszerrel szembeni fellépéshez. Abban sincs megközelítő egyetértés, hogy "rendszer" alatt az elmúlt 5 évet vagy az elmúlt 25 évet, az illiberális demokrácia jelenlegi gyakorlatát, netán az egész félresikerült magyarországi kapitalizmust/demokráciát, és/vagy a korrupt oligarchikus politikai osztály uralmát kell-e érteni. Ez nem elméleti vita: a cselekvés alapvető irányát érintő ügyekről van szó. Olyan kérdésekről, amelyek nem oldódnak majd meg "menet közben", mert már a kezdő lépéseknél rendkívüli fontossággal bírnak.

III.

Kétségtelen, hogy az ezekről folytatott vita kiindulópontja lehet majd a későbbi közös cselekvésnek. Ám kételyek fogalmazhatók meg azzal kapcsolatban, hogy a fenti ellentétek feloldhatók-e és feloldandók-e egyáltalán, s hogy akár csak az elemi párbeszédet nem blokkolja-e az egyet nem értés?  Nem szólva arról, hogy ez ügyben újabb konferenciákon, szemináriumokon, interjúkban aligha tudunk már újat mondani egymásnak, vagyis azoknak, akik amúgy is ebben a világban élünk. Merthogy közben: 

Mivel tisztázatlan, mit is értünk "rendszer" alatt, így az annak kialakulásáért viselt felelősség megoszlása szintén vita tárgya. Az is kérdés, kik a felelősök, kik jelenhetnek meg az ellenzék hiteles szereplőiként, továbbá ki lehet az, aki "hitelesítő" szerepét eljátszhatja. Ettől kezdve nem magától értetődő, ki ülhet oda egy asztalhoz, vagy hogy miként lehetne egy több szervezetet érintő előválasztást levezényelni (tudniillik az előválasztások rendszerint egyazon párton vagy egy deklarált pártszövetségen belül zajlanak, nem riválisok között). Elvileg a kerekasztal eredménye is lehet az előválasztási szisztéma kialakulása (ez gondolatkísérlet, a DEKA nem ígért ilyet), ám ettől még a hiteles szereplők körének "igazolása" nem megkerülhető kérdés.

 Az ellenzék összességének legnagyobb problémája az identitáshiány. Nemhogy közös ellenzéki identitás nem alakult ki, de az egyes potenciális szereplők is identitás-megújítási vagy identitás-megfogalmazási válságban vannak, méghozzá hosszú ideje. Ezt tetézi, hogy az önazonosság-meghatározási próbálkozás sok esetben más ellenzéki szervezetekkel szemben történik, amiből pont nem a megegyezési szándék következik.

Az eddig is fragmentált ellenzék az utcai tüntetésekkel részben új erőt kapott, részben viszont tovább töredezett. A pártok hitelességének drámai megkérdőjeleződése miatt újabb és újabb csoportok jelentkeztek, köztük tényleg újak és olyan nagyon régiek is, amelyek évek óta tökéletes hatástalansággal próbálnak belefolyni a közélet ügyeibe. Ennek lehetett oka a befogadó struktúra, a médiaközeg hiánya, de a tehetségtelenség is, és ezek kombinációi. Jelen vannak továbbá "szóló" szereplők, akik ismert közszereplőként nyilvánítanak véleményt például a kerekasztal ügyeiről. Ennek a tekintély- és hitelesség-castingnak az eredménye a már-már teljes szétmorzsolódás. Nem "gyerekbetegségről" van szó, hanem egy strukturális problémáról, aminek fontos része, hogy tulajdonképpen felmérhetetlen - és háttérbe is szorul - az egyes aktorok (vagy önjelölt aktorok) tényleges társadalmi-politikai súlya. Magyarán, politikailag irreleváns, struktúraképzésre alkalmatlan szereplők jelennek meg az amúgy is leértékelt szereplőkkel terhelt ellenzéki nyilvánosságban.

Az előválasztási és kerekasztal-logika nem tud működni, ha nincsenek kiforrott karakterrel rendelkező szereplők, ha nincs elhatározott politikai szándék, jövőkép. Politikai program híján az előválasztás és a kerekasztal nem egyéb, mint technikai kérdés. Ugyanúgy, ahogy a közös lista és a koordinált indulás is alapvetően "technológiai" vita volt 2010-2014 között. Olyan, ami kiszorította a politikai vitát, illetve látszólagos felmentést adott a tényleges politikai viták alól. A puszta technológiai vita a legjobb szándékok mellett is csupán az összefogás-problematikát fogja újra legyártani, csak még sokkal kevésbé átlátható viszonyok közepette.

A szükséges politikai vita kérdése lehetne a jövő. Mit is kezdenénk vele? Megválaszolatlan kérdés az ellenzéki oldalon, hogy szükség van-e közös jövőképre vagy nincs. Szerintem igen, de az "Orbán, takarodj!" logikája éppen hogy nem ez, miközben meg ez adja a tiltakozások vivőerejét. Ezek azért döntő ügyek, mert ettől függ, hogy lehet-e és kell-e egyáltalán széles szövetséget létrehozni a (majdani) politikai erők között vagy pedig nem.

Másképp fogalmazva, el kell dőlnie, hogy az "egységmozgalom" létrehozása, a néhány kardinális kérdésre kiterjedő "ellenzéki alapszerződés" vagy a nyílt verseny az ellenzéki csoportok magatartásának meghatározó vonása. Sok függ ettől abban a tekintetben is, hogy az ideológiai ellentétek mekkora súlyt kapnak az ellenzéken belüli vitában. Magyarul, hogy kinek kivel kell összeülnie. Ennek tisztázatlansága és e tisztázatlanság hatása megmutatkozott a DEKA első ülésén.

 

IV.

Félretéve minden vágyunkat, érdemes szembenézni azzal, hogy az ellenzéki oldalon ma jelenlévő szereplők legtöbbje a verseny mellett döntött. Még ha ezt nem is mondja ki. Késhegyre menő harc zajlik a látszódás lehetőségéért, a láttatás monopóliumáért, a közéleti fennmaradásért. Része ez a politikai versengésnek, más kérdés, pláne egy ilyen szubjektivitással terhelt posztban, hogy miként vélekedünk azokról az emberekről, akik mások presztízsébe és nagyvonalúságába kapaszkodva hosszabbítják meg közéleti karrierjüket. Ennél gyakorlatiasabb kérdés, hogy sokan a versenyre olyan terveket szőnek, amelyek kivitelezéséhez nincs erejük, ilyen például az új szavazók tömeges - ezerszer hallott - bevonása. Ez az elérés eszközei és technikái híján nem stratégia, csak álmodozás. 

Legfőképpen pedig szíven ütött ez a mondat Alföldi Róberttől

Lehet ilyeneket mondani, megrendezhetem én a Julius Caesart a Vígszínházban, ám attól tartok, amit mi csinálunk, az csak úri huncutság. Itt három-négymillióan nyomorognak, és az a gondjuk, hogy nem tudnak enni adni a gyerekeiknek. Filozofálhatunk erkölcsökről, csak közben hagytuk mi, mindannyian, hogy ez megtörténhessen velünk Európa közepén. Hát elmennek a francba a jobboldaliak meg a baloldaliak, meg mindenki, aki az elmúlt huszonöt évben hatalmon volt! És azt hiszem, a büszke, olykor rátarti értelmiség is.

Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk mi itt a politikai rezervátumban ülve, mantrázva, amit úgyis tudunk, hogy addig se kelljen beszélni arról, amit meg baromira nem tudunk, ha közben az ország semmit sem gondol e rezervátum lakóiról, és igazából nincs is rá oka, hogy bármit gondoljon. 

we_must_be_together.jpg

 

 

Tetszett az írás, szeretném, hogy mások is elolvassák:

Kommentek

comments powered by Disqus