Négy fordulat 1.

2014.12.07. 08:26

Nagy örömömre szolgál, hogy a Jelenkor Kiadó gondozásában már kapható Négy fordulat című könyvem, amelynek egyik bemutatója december 8-án 5 órakor lesz Budapesten a Nyugati téri Alexandra Könyvesházban - itt Ungvári Tamással beszélgetünk -, a másik pedig december 12-én 6-tól a Mozsár Kávézóban - ahol Szikra Dorottya és Pogátsa Zoltán lesznek a beszélgetőtársak. 

Addig is arra kértem néhány számomra fontos embert, hogy írjanak pár bekezdést a könyvről, illetve arról, ami annak kapcsán eszükbe jutott a rendszerváltásról, az azóta eltelt 25 évről, netán a jelenről és a jövő lehetőségeiről. Nagyon különböző személyiségekről van szó, akiknek viszonya a politikához igen eltérő volt, van és lesz, de tapasztalataim szerint mindegyikükre érdemes odafigyelni. Ferber Katalin gazdaságtörténész, Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője, Léderer András nemzetközi konfliktuskutató és Lendvai Ildikó, volt MSZP-elnök szövegeit az elkészülés sorrendjében, változtatás nélkül közlöm.

Elsőként Léderer Andris írását. 

Én még ezt sem tudom úgy csinálni, ahogy kellene. Zoli könyvének a végével kezdem: “jövőkép és önzetlenség” – írja Lakner, Fehér Renátó írására utalva – “Nem szeretnék olyan nemzedékhez tartozni, amelyik majd arról lesz nevezetes, hogy még csak meg sem próbálta.” Ha ez az új könyv semmi másról nem szólna, csak arról, hogy valaki az én – a mi – nemzedékünkből megpróbálja, újra és újra, hogy számot adjon a holtartunkról és a hogyantovábbról, már érdemes elolvasni a gondolatokat. Ennél azonban jóval fontosabb ez az írás.

A Négy fordulat – baloldali útkeresés a megszokottól eltérő, de világos íven rajzolja fel a rendszerváltás reményteljes éveit, a NATO és az uniós csatlakozást, a válság éveit, a Fidesz kétharmadát és a lebonthatatlannak tűnő Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Szokatlan, ugyanis a történet főszereplői nem annyira pártok és politikusok, hanem azok, akik a legnagyobb árat fizették az ország szabadságáért. Azokról szólnak a bevezető fejezetek, akik az úgy hagyott Magyarország lakói: szegények, romák, a társadalom peremére – vagy ahogy Zoli fogalmaz -, a Rubicon túlpartjára szorultak. A tőle megszokott érzékenységgel és éleslátással írja le, hogyan szakadt ki a társadalomból annak többsége, hogyan vezetett mindez a ma regnáló rendszerhez.

Az írás itt akár véget is érhetne. Ugyanis ennyire közérthetően és olvasmányosan  kevesen írtak a rendszerváltás utáni Magyarország társadalmi tragédiájáról.  Zoli olvasatában ezen kívül is van néhány megkerülhetetlen újdonság. Az egyik, amelyet én is felvetettem 2014 tavaszán, miszerint itt egy egészen sajátságos rendszer épült ki az elmúlt években. Zoli ennek a rendszernek az esszenciáját szintén Agamben segítségével írja le, ami mások mellett azért is fontos, mert így talán a szélesebb közönség számára is megismerhetővé válik az egyik legizgalmasabb kortárs gondolkodó néhány alaptézise. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik megkerülhetetlen újdonság: Zoli világosan levezetve érvel amellett, hogy a NER-en belüli ellenzéki lét értelmezhetetlen, sehova sem vezet. Bár ezt az állítást ízlelgette már több parlamenti párt politikusa is, valójában semmilyen érdemi következtetést nem vontak le ebből, sőt.  A harmadik újdonság szintén ehhez kapcsolódik: Zoli gyakorlatilag egy súllyal kezeli a nem (parlamenti) pártok által életre hívott mozgalmak létét és tevékenységét az általa “összefogásos ellenzéknek” nevező szervezetekkel – nagyon helyesen. Az általa megrajzolt térképen ugyanis nemcsak helyük van ezeknek a kezdeményezéseknek, de alapvető fontossággal is bírnak. Bár a kézirat még a forró ősz előtt készült, az olvasó mégis választ találhat arra a kérdésre is, miért ragaszkodnak a mostani tüntetések szervezői is a parlamenti pártokkal szemben húzott éles cezúrához.  

Zoli azonban nem áll meg a holtartunknál, hű marad saját ars poeticájához és ír a hogyantovábbról is. A címben is szereplő négy fordulat nem más, mint az a pont, ahol találkozhat az útját és értelmét kereső magyar baloldal és a társadalom többségét alkotó állampolgárok tömegei. Az utolsó előtti fejezet alcíme – A demokratikus radikalizmus politikája – pontos összegzése mindennek. Mivel nem szeretnék többet spoilerezni, ezért ennek a programnak a vezérfonalát nevezném csak meg: inkluzivitás. 

Egy helyen arról ír Zoli, hogy az elmúlt másfél évtized során számtalan papír keletkezett a baloldali pártok környékén és az ő részükre, amelyeknek az volt a célja, hogy a baloldal érték/morális/stratégiai válságából kiutat keressen, ám ezek az írások üres szobák sötét asztalfiókjainak mélyén végezték. A legjobb dolog, ami történhet az ebben a könyvben felvázolt múlt-, jelen- és jövőképpel az az, hogy gondolkodásra és vitára inspirál. Bár nem meglepő módon nagyon nagy részt egyetértek mondataival, természetesen nem állítom, hogy elkészült a rendszerváltás forgatókönyve. Nem is akar az lenni, pont ellenkezőleg: a könyv egyik vezérfonalaként is értelmezhető felhívás az inkluzivitásra ugyanis mindannyiunkra szólóan kiterjeszti a gondolkodás kötelességét.

Lakner Zoltán legújabb könyve egy olyan intellektuális és érzelmi erőfeszítés, ami egyedülálló módon végre nem pusztán a kik, hanem a hogyan kérdését veti fel. Azoknak, akik magyar állampolgárként ma rosszul érzik magukat, kiindulópontként szolgál ez az írás. Ha úgy tetszik, Zoli megtette a kötelességét, megírta a Négy Fordulat – baloldali útkeresést azért, hogy ne olyan nemzedékhez tartozzon, amelyik meg sem próbálta. Rajtunk a sor, hogy olvasással, gondolkozással, válaszokkal, vitákkal, értékek és konkrét ügyek melletti fellépéssel mi magunk is hozzátegyünk a fordulathoz ami kivezet a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből. Azért, hogy soha senki ne mondhassa, még csak meg sem próbáltuk.

andris.PNG

 

Tetszett az írás, szeretném, hogy mások is elolvassák:

Kommentek

comments powered by Disqus