A kétharmad határán

2014.11.24. 15:39

Ahogyan 2010-re az MSZP vált azonossá a 20 év csalódásaival, úgy mostantól egyre inkább Orbán fogja jelképezni mindazt, amiből a társadalom nagy részének elege van. A Fidesz is lehet még utódpárt. 

"Folytatjuk".

Azért ismétlem meg a Fidesz teljes választási és kormányprogramját, mert az bizonyítja, milyen fontos a kimondott szó a politikában. Még a semmitmondás és a hazugság is lehet árulkodó. Persze, ez az egy szó nem  volt program abban az értelemben, hogy bármi számon kérhetőt tartalmazott volna. Abban az értelemben azonban nagyon is programként funkcionált, hogy Orbán idejekorán világossá tette: nem lesz enyhülés, nem lesz engedmény.

Folytatja - mit is? - a hatalomkoncentrációt, még saját szövetségeseivel szemben is. Folytatja az önérdekű politikát, a határok feszegetését, a határátlépést. Tavasz óta a nemzetközi és hazai reakciók éppen annyival váltak radikálisabbá, mint azt Orbán kiprovokálta. 

A magyar miniszterelnököt valószínűleg szívesen látták volna távozni a nyugati kormányok 2011-2012-ben, csak nem volt aki a helyére álljon. Pontosabban, az elkeseredett ellenzéki "előválasztás" inkább az erők felmorzsolódását eredményezte, meg nem is hozta lázba a választókat. Orbán elsősorban a berlini irányhoz igazodva, valamint az egyes multiknak kínált különleges gazdasági partnerségek révén leszerelte a diplomáciai tiltakozásokat. Kihasználta, hogy magyarországi vezető szerepét még az őt kritizáló nyugati partnerek is adottságnak tekintik. A 2014-es választást követően mi egyebet tehetnének e partnerek, vélte Orbán, mint még inkább elfogadni őt adottságként. És mi egyebet tehetnek a magyar állampolgárok, mint hogy szakadatlanul bíznak benne.

bízzon.jpg

Az oroszok behatolása Ukrajnába azonban új helyzetet teremtett. Hiába mondja Orbán, hogy ő nem közeledik Oroszországhoz. Ha Amerika távolodik Oroszországtól, akkor az orosz biznisz és a szankcióktól való ódzkodás közeledést jelent Moszkvához és távolodást Washingtontól, Brüsszeltől. A politikai pozíció mindig viszonylagos.

Miután a német politika minden húzódozása ellenére közeledett Amerikához, Orbánnak is mozdulnia kellett. Pláne azt követően, hogy az Európai Bizottság elnökének jelölése kapcsán Orbán szembement Merkellel. November elején megindult a németországi Orbán-offenzíva. Ám hiába lenne talán most is békülékeny a CDU, a német sajtó nem tud és nem is akar elvonatkoztatni az illiberális demokrácia emlegetésétől. Ezt a Németországban és az Európai Unióban egyaránt nagykoalícióban kormányzó német kancellár sem hagyhatja figyelmen kívül. Különösen azt követően, hogy Putyin megszelidítésével még Angela Merkel is hiába kísérletezett. Orbán ugyan szóbeli korrekciót hajt végre, hogy bizonyítsa, mégiscsak mennyire elítéli az orosz agressziót, de közben külügyminisztere vasárnapi interjújából az derült ki: a magyar diplomácia ezt az álláspontot az orosz fél felé nem képviseli. 

A sunnyogás most nem lesz elég, és a pávatánc se. Orbánt kiismerték. Az illiberális és az oroszbarát bélyeg rajta marad, akárhogy próbál is kimászni a tusnádfürdői beszédből. Megnevezhetővé tette rendszerét.

A hazai eseményeket felsorolni is nehéz. Most éppen a magán-nyugdíjpénztárak maradékának elpusztítása van soron, miközben az egész 2015-ös költségvetés brutális hatással lesz az oktatásra, a szociális ellátásokra, és a gazdasági szereplők sokaságára. Orbán 2010-ben egy évet kért az országátrendezésre. Négy év telt azóta és most jön az átrendezés ötödik éve. Ennek soha nem lesz vége.

Túl azon, hogy nem erről volt szó, a permanens felfordulás megítélése is változott. Én ugyan korábban se szerettem azt a fajta naivitást, hogy várjuk meg, mi lesz a vége, ne ítéljünk túl gyorsan, de, belátom, erre a tanulási folyamatra is szükség volt. Ma már egyre kevesebben gondolják, hogy érdemes várni egy-egy orbáni hajtűkanyar konkrét eredményeire. A "politikai kormányzás" gyakorlatában az intézkedések mindig a hatalom  és a pénz koncentrációjának, a szabadságjogok visszavételének, az egyenlőtlenségek növelésének és a társadalom dezintegrációjának folyamatába illeszkednek. Nem szólva arról, hogy naponta ömlenek elénk a súlyos korrupciós ügyek, s ezzel kapcsolatban nehéz nem gondolni arra, hogy a NER-en belüli ellentétek elintézési módja egyre inkább a nyilvános lejáratás. Ami az egész rendszert roncsolja. Így válik a "Bízzon a Fideszben" jelszóból paródia.

Mikor Orbán azt mondja a Handelsblattnak adott interjúban, hogy az emberek azért tüntetnek, mert túl gyenge a parlamenti ellenzék, és az utcákon nem csak az ő, hanem az egész 25 év elitjének távozását követelik, akkor teríteni és hárítani próbálja tiltakozás nyomását. Sőt, áttolná azt az ellenzék oldalára. Csakhogy a 25 évnek Orbán is a része. Mi több, ő van a tetején. A vesztesekkel szemben ő a 25 év nagy nyertese. Ahogyan 2010-re az MSZP vált azonossá a 20 évvel (és most nem a 20 év tényeiről, hanem érzetekről beszélek), úgy mostantól egyre inkább Orbán fogja jelképezni mindazt, amiből a társadalom nagy részének elege van. A Fidesz is lehet még utódpárt. 

Ez persze nem holnap lesz. De azért az váratlan, mennyit csökkent a Fidesz népszerűsége az ősz folyamán , s hogy - első ránézésre úgy tűnik -, csak a Fidesz hardcore támogatói mentek el voksolni Ózdon és Újpesten is. A többiek elbizonytalanodtak. Erős túlzás volna azt állítani, hogy a tüntetések révén megmozdult az egész társadalom, de Orbán radikalizálódása megmozdította a jelen pártjain aktívan túllépni próbálókat és ledermesztette Orbán szavazóinak nem csekély részét. 

Az október 12-e után tartott megismételt és időközi választások közös tanulsága, hogy 1) kimutatható az erősödő elégedetlenség a hatalmi párttal szemben, 2) ennek az elégedetlenségnek nem csak hogy pártos hordozója nincs egyelőre, de ideológiai iránya, víziója, jövőképe sincs. Hol az MSZP-nél, hogy a Jobbiknál bukkannak fel a szavazatok. Ez így azért elég rizikós. Érvényesül valamiféle összefogás-logika is, legalábbis a kihívóra szavazás szándékában ez mutatkozik meg. És a választókat mintha nem nagyon érdekelné, hogy mit mondanak nekik a pártjaik, kire szavazzanak, kire ne szavazzanak. A váltakozó sikerek mögött a pártok területileg egyenetlen támogatottsága húzódik meg, amiből az is következik, hogy amiként Ózdból nem következett Újpest, úgy Újpestből sem következik Veszprém. Ahány ház, annyi lejátszási mód.

És akkor azt még nem tudjuk, hogy a mozgalmi ellenzék és a pártos ellenzék útjai továbbra is párhuzamosan haladnak-e - időnként át-átkiabálnak egymásnak -, vagy egy ponton keresztezik egymást. Vagyis, hogy eljön-e a pillanat, amikor a tiltakozó mozgalom képviselőjelöltet állít vagy támogat. 

Az meg egy külön kérdés - és ezzel majd szeretnék foglalkozni itt a blogon -, hogy mi volna a jelentősége annak, ha Veszprém elvesztésével megszűnne a Fidesz-KDNP parlamenti kétharmada. Mert egyrészt, már minden az övék. Másrészt, úgyis megpróbálnának bevásárolni egy külső támogatót - ez azonban nem annyira egyszerű és az ezzel járó botrány hatalmas politikai károkat okozhat a hatalmi pártnak, nem lehet feltűnés nélkül véghez vinni. Harmadrészt, kétharmad nélkül nem lenne azért annyira könnyű újból kiigazítani mondjuk a választási törvényt. Negyedrészt, a kétharmad esetleges megszűnéséig vissza is vehetnek a kétharmados szabályozások számából,  illetve átalakíthatják ismét az Alkotmánybíróság hatáskörét, hogy majd feles törvényekkel babrálhassanak tovább.  

Ebben benne foglaltatik az azzal kapcsolatos kétely is, hogy mi legyen a cél? A 2018-as vagy akár 2016-os választás egy olyan választási rendszerben, amelyről az ellenzék maga is tudja, hogy manipulált és unfair, nem tűnik logikus célnak. Még akkor sem, ha az Orbán-féle rezsimek életében fontos szerepet tölt be a választási harc, amelynek van versengő eleme - ám éppen csak annyi, amennyi a hatalom  megőrzését ténylegesen nem veszélyezteti.

Cél lehet ellenben a tiszta választások megtartása. Erre csakis Orbán politikai bukását követően kerülhet sor. Az ellenzéknek - parlamenten belül és kívül - errefelé kellene keresnie politikai célját. 

 

 

Tetszett az írás, szeretném, hogy mások is elolvassák:

Kommentek

comments powered by Disqus